Hírek

A „lehetetlentől” a paralimpia negyedik helyéig

A parasportolók tevékenysége nemcsak Szerbiában, de a világ számos táján háttérbe szorul, ugyanakkor ez mit sem von le erőfeszítéseik és eredményeik nagyságából. A paralimpia nem örvend akkora népszerűségnek, mint az olimpia, holott ezek a versenyzők is legalább akkora médiatámogatást érdemelnének, mint egészséges társaik.

Szabó Brigitta, a paralimpián negyedik helyezett asztaliteniszező, a szegedi Major Endre edzője Zentán született, itt ismerkedett meg a pingpong alapjaival, sokáig a helyi egyesületben játszott. Később a tanulmányait és a sportot is Magyarországon folytatta. Gyógytestnevelő lett, emellett a szegedi ATSK sportegyesület edzőjeként dolgozik. Versenyzőjét ugyan nem kísérhette el a játékokra, otthon viszont két héten át izgult érte.

Mozgássérült és egészséges sportolókkal is dolgozol. Miben más egy kerekesszékes asztaliteniszező felkészítése?

– Évekig foglalkoztam egészséges fiatalokkal és a kerekesszékes fiúkkal párhuzamosan. Már négy éve főállású gyógytestnevelőként dolgozom, és mellette Endrével foglalkozom. A két csoportot nehéz összehasonlítani, hiszen más az egészséges gyerekek testfelépítése és mozgékonysága, mint a kerekesszékes sportolóké. Ők ülve játszanak, és a sérültségi foktól függ a mozgékonyságuk is. Ezáltal teljesen mások az ütésformák és azok kivitelezhetősége. Nagyon szerettem a gyerekekkel és a kerekesszékesekkel is dolgozni, mindkét csoportnak megvolt a maga szépsége és nehézsége egyaránt.

 

Gyakran egy egészséges, profi versenyző is nehezen él meg a sportból, gondolom, egy mozgássérült esetében ez hatványozottan igaz. Milyen elbírálásban részesül egy mozgássérült sportoló Magyarországon, mekkora a támogatottsága?

– Endre évekig önerőből finanszírozta az edzéseit, versenyeit, talán a szegedi egyesület minimálisan segítette. Az évek múlásával a költségek is nőttek, de támogatók továbbra sem jelentkeztek, és a szövetség sem figyelt fel ránk. Később, ahogy jöttek az eredmények, a Magyar Asztalitenisz-szövetség mellénk állt, és vállalta egy-egy verseny, sporteszköz finanszírozását, az egyesület is, amiben tudott, segített, de a legtöbb teher így is Endrére hárult, és hárul a mai napig.

 

Évek óta együtt dolgozol Endrével. Hogyan kerültetek kapcsolatba?

– Nyolc évvel ezelőtt éppen edzést tartottam, amikor megérkezett, és közölte, hogy ő szeretne pingpongozni. Sokáig úszott előtte, de váltani akart. Láttam, hogy az ütőfogás is gondot jelentene számára. A kezének izmai alig funkcionáltak, az ujjai gyakorlatilag nem működtek, az ütőt meg sem tudta fogni, de olyan kitartó volt, és annyira komolyan beszélt, hogy meggyőzött. Úgy döntöttem, próbáljuk meg a „lehetetlent”. Minden egyes alkalommal egy hosszú fáslival rögzítettem a kezéhez az ütőt. Mivel ezt nagyon szorosan kellett feltekerni, nem sokáig bírta a keze, hamar elfáradt, tekertük le, majd újra fel. Így indult a pályafutásunk. Magára a pingpongra nem sok idő jutott, de csinálta, és nagyon kitartó volt mindvégig. Tetszett a hozzáállása és az akaratereje. A későbbiekben elkezdtünk az interneten keresgélni, profi játékosoktól igyekeztünk ellesni ezt-azt, ami sikerült is. Innentől már önállóan is meg tudta oldani az ütőfogást, és sikerült jobban a játékra összpontosítanunk.

 

Többször szóba került, hogy ti szerény körülmények közt edzetek, kiváltképp a profikhoz képest. Miben nyilvánul meg a különbség?

– Sose volt nagy támogatói hátterünk, így a mai napig a szűkös lehetőségeinkhez mérten állítjuk össze a versenynaptárt, szervezzük az edzőtáborokat, vesszük meg a felszerelést. Megfelelő anyagi háttérrel sokkal több versenyre, edzőtáborba eljuthatna. A kerekesszékes sportolóknak is éppoly fontosak a nagyobb versenyek, mint egészséges társaiknak. Egy-egy nemzetközi rendezvény rengeteg dologban segíti egy versenyző pályafutását, itt a legkönnyebb új tapasztalatra szert tenni, ráadásul Endre ezeken tudna saját kategóriás játékosokkal játszani, amire itthon egyáltalán nincs lehetősége. Idén húsz versenyen indulhatna, ebből a szövetség négy, maximum öt versenyt támogat, ami igencsak kevés.

Egy edzői stáb tagja vagy, a szegedi egyesületben te vagy Endre trénere, gyakorlatilag te foglalkozol vele a legtöbbet. Rajtad kívül több edző is segíti egy-egy nemzetközi versenyre történő felkészülésben?

– Igen. Éveken keresztül egyedül foglalkoztam Endrével. A sors úgy hozta, hogy elkerültem másik városba, másik munkahelyre, illetve még anyai örömök elé is néztem. Ekkor már látszott, hogy így nem fog menni. Szerencsére mellénk állt Tóth Tibor, aki Zentán az én edzőm volt, Popovics Jánosés Ferencz Viktoris. Óriási segítség volt, hiszen ott álltunk az Európa-bajnokság és az olimpia előtt. Összességében nagyon jólesett, hogy beálltak, és segítették Endrét, amikor igazán szükség volt rá. A szülés után öt hónappal én is visszatértem, és újra tudtam vele foglalkozni.

 

Ha otthonról is, de nyilván figyelemmel kísérted Endre szereplését. Te hogyan láttad a riói történéseket?

– Nagyon izgultam. Telefonon folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Amikor az első meccsén legyőzte a német származású, korábbi olimpiai és világbajnok Nikelist, teljesen megnyugodtam. Már önmagában ez az eredmény is nagyon szép volt. A csoportmeccsek után a dél-koreai világbajnok legyőzése szinte hihetetlen volt, Endrének nagy mumusai a dél-koreai ellenfelek, de megcsinálta, és én nagyon büszke vagyok rá. Nem bántam, hogy két hét után vége lett az olimpiának. Nagyon keveset aludtam, többnyire éjjel voltak a meccsek, és mindig vártam az eredményt. Mondta is, amikor vége lett, hogy most már alhatunk végre egy jót. Endre utolsóként jutott ki az olimpiára a világranglista tizennegyedik helyezettjeként. Nem volt veszítenivalónk, csak nyerhettünk. Olyan játékosok vették körül, akik már nyertek nagy világversenyeket, az, hogy velük és ellenük léphetett pályára, már önmagában óriási öröm volt. A végeredmény, hogy a világ legjobb négy játékosa között zárt, még ma is felfoghatatlan számomra.

 

Egyéni sportról van szó, ahol fontos, hogy az edző, aki az év legnagyobb részében a versenyző mellett áll, a megmérettetésen is támogassa. Nincs hiányérzeted, hogy nem utazhattál vele?

– De igen, van. Én régen a versenyein nagyon sokat tanultam. Állandóan jegyzeteltem, figyeltem az ellenfeleket, amiből utána itthon nagyon sokat tudtunk építkezni. Ez a része nagyon hiányzik. Sokszor nem kísérhettem el, így Endre kénytelen volt megtanulni egyedül versenyezni, már teljesen önálló, így emiatt nem aggódom, tudom, hogy megoldja. Bízom benne, hogy idén összejönnek a terveink, és akkor én is ott lehetek egy-két versenyén, mivel ez nagyon sokat segítene a munkánkban és a céljaink elérésében.

 

MAJOR: HIÁNYZOTT A TAPASZTALAT

Szabó Brigitta tanítványa, Major Endre évekkel ezelőtt egy autóbaleset miatt kényszerült kerekesszékbe. Sokak számára elképzelhetetlen lehet így élni, ő mégsem adta fel. Lapunknak elmondta, hogy a sport ilyen helyzetekben bizony kapaszkodó lehet, és könnyebben átlendítheti az embert a hullámvölgyeken. A szegedi játékos utolsóként, a csapat meglepetésembereként jutott ki a játékokra. A média előzetes beharangozásai szerint az esélytelenek nyugalmával várhatta a megmérettetést, ennek ellenére csak egy hajszállal csúszott le az éremről. Mindenképp elégedett lehet az elért eredménnyel, bravúrosan szerepelt. Néhány hónap elteltével úgy gondolja, egy sportolónak mindig előre kell néznie, ez viszi előre. A hibákból tanulni kell, és kijavítani őket, majd a megszerzett tapasztalattal minél jobb eredményt elérni. Véleménye szerint összetett, többtényezős dolog segíthette volna hozzá az éremszerzéshez, ha az elmúlt években lehetősége nyílt volna több versenyen indulni, az ott szerzett tapasztalat biztos nagyon sokat segített volna neki a paralimpián is.

 

Forrás: http://www.magyarszo.rs